Interjú Kaposi Ambrussal
A bejegyzés eredetileg a Grundaktív nevű közösségi blogra íródott.
A 2009. év első Pannonhalm-MA számából idézek egy két oldalas interjút. Ambrus egy évvel járt felettem gimnáziumban, s amint az a szövegből is kiderül, elsősorban a matek-fizika-programozás iránt volt elkötelezett, ennek ellenére 18 évesen mégis az orvosi pálya mellett döntött. Azóta összefutottunk itt-ott, egyszer a villamoson épp vérplazmát szállított egyik kórházból a másikba. Azt hiszem, mindenki csak okulhat, ha elolvassa, amit betűről betűre gépeltem be a nyomtatott sajtóból. A jegyzetfüzet Huszti Zoltán kezében sercegett.
Miben érzed "kiválóságodat" a többi pannonhalmi diákhoz képest? Vajon miért épp rád esett a választás?
Szerintem véletlen, hogy most engem választottak interjúalanynak, sok más jó választás is születhetett volna, és született is az újság korábbi számaiban, és nem szeretném általánosságban elhelyezni magamat a többi pannonhalmi diákhoz képest. Ha kiválónak mondom magam, akkor az értékelésnél saját szempontjaimat veszem figyelembe, melyek szerint tényleg kiváló vagyok; de ilyen szempontokat mindenki tud találni saját magának. És talán nem is baj, ha talál. De az eredményt nem lehet fennen hirdetni: az történne velünk, mint Józseffel, bedobnának a kútba. József az eset után is ugyanolyan kiválónak gondolta magát, de megtanult valamit arról, hogyan kell ezt kommunikálni. Most én is próbálok megfelelően kommunikálni.
Kedves József, nevezd meg legalább egy józsefi képességedet!
Thomas Mann Józsefe szép és okos volt, megnyerően tudott beszélni, különösen jó éjszakát kívánni, könnyen átlátta a helyzeteket, vagyis jól modellezte a valóságot. Én nem tudom, milyen mértékben rendelkezem ezekkel a képességekkel, és nem is foglalkozom vele, mert elégedett vagyok a tulajdonságaimmal. József nem csak a képességeivel volt elégedett, hanem mindig megbékélt a sorssal, hagyta azt történni (lásd: Sólyom László interjú, 147. oldal. Google: Simitis mintaképe). Ami épp adódott, azt mindig teljes erőbedobással végezte, mert hitte, hogy ez hozzátartozik az előkészületekhez, aminek végén ő majd valami nagyot fog alkotni. Számára semmi sem számított elpazarolt időnek. Ez utóbbi már kevésbé jellemző rám, bár szeretném, hogy jellemző legyen.
Szerinted mi a titok? Neked vannak-e?
A titkot most úgy szeretném értelmezni, mint titkos módszert, amelynek ismeretével, használatával valamilyen cél könnyebben elérhető. Ilyen módszereim nekem nincsenek; ha mégis vannak, akkor annyira titkosak, hogy még én sem tudok róluk, de érdekelnének, mert szeretnék tudatosabban élni.
Nyilvános módszereim vannak, ezekben nincs semmi speciális vagy titkolnivaló, sokan alkalmazzák őket. Például törekszem arra, hogy este 10-kor lefeküdjek, és reggel 6-kor felkeljek; hogy mindig rendesen reggelizzem, meleget ebédeljek, keveset vacsorázzam; ez Pannonhalma után, budapesti egyetemre bejáróként nem volt egyszerű; igyekszem minden nap egy órát imádkozni, Jálics Ferenctől (jezsuita szerzetes, tanító, a kontemplatív imamód mestere - a szerk.) tanult módon; igyekszem minden nap valamit sportolni (jelenleg ez foci, úszás, futás vagy jóga). Újra és újra elhatározom, hogy csak reggel és este nézek emailt, és csak este olvasok az interneten híreket, hogy napközben megszakítás nélkül tudjak az aktuális feladatra koncentrálni. Az interneten nem szoktam fölösleges dolgok olvasgatásával tölteni az időt, de az a helyzet, hogy, ami tényleg hasznos és érdekes, abból is túl sok van, és könnyen becsapom magam azzal, hogy ezeket tulajdonképp muszáj elolvasni... És így, ha nem fegyelmezem magam, elmegy az egész életem ilyen kis, hasznos dolgok olvasgatásával. Akik valami nagyot hoztak létre, nagyon tudatosan osztották be idejüket, kijelölt céljuknak megfelelően, és képesek voltak sok mindent elengedni. Asztrik atya (Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát - a szerk.) tanította nekem, hogy "minden nincs". Szeretnék céltudatosabb lenni. A válogató és céltudatos hozzáállás akkor lehet józsefi, ha a cél eléggé általános; ekkor lehet teljes erővel az aktuálissal foglalkozni, és nem terelik el a figyelmet az elvégezetlen egyéb feladatok, melyeket folyamatosan jelölök ki az esetleges konkrétabb célommal kapcsolatban. Mivel rólam van szó, nagyon sok ilyen feladat van, mert még mindig nem tanultam meg, hogy "minden nincs".
Milyen tanulsága van ennek a "minden nincs"-nek számodra?
Most úgy gondolom, hogy a legnagyobb hiba, amit amiatt követtem el, hogy ezt nem vettem figyelembe, az volt, hogy az orvosi egyetemre jöttem, aztán, hogy itt maradtam. Mindig túlságosan elméleti voltam, a "mit érzek" és "mit szeretnék" kérdésekre nehezen tudtam válaszolni, mert "túlgondolkoztam" a választ. Általános iskolában a tanulás nem jelentett kihívást, helyette otthon családi újságot szerkesztettem, és sokat rajzoltam, a rajzol leginkább különféle tervek voltak: ház-, város-, ország-tervrajzok, különféle gépek tervei, például bicikli, óra, számítógép, hifi-erősítő stb. és szoftver-felhasználói felületek. Megrajzoltam, hogy nézne ki az Ambi-OS, az én operációs rendszerem. Pannonhalmán új élményként hatott rám, hogy lehet tanulni is, és ezt elkezdtem élvezni. Természettudományokból voltam a legjobb, és Antal atya, Drozdík Attila, Rékási tanár úr nem hagytak békén, amíg el nem jártam szakkörökre, versenyekre. Közben önállóan sokat foglalkoztam programozással, készültem a Nemes Tihamér Programozási Versenyre. Egy időben elméleti programozás-önképzőkört is szerveztünk, ami néhány alkalom után az én magán-előadássorozatommá vált, és a hallgatókkal való interakció hiánya miatt befulladt. Viszont állandó használati engedélyem volt a kis gépteremhez, ahol a programozáson kívül figyeltem a híreket az alternatív operációs rendszerekről, otthon Windowsról BeOS-re, majd Linuxra tértem át, és arról álmodoztam, milyen lenne az igazán jól használható számítógépes rendszer. Voltak hasonló érdeklődésű, nagyon tehetséges iskolatársaim, az osztályunkban Rucz Péter, fölöttünk Éliás Gergely és Juhász Máté, akikkel néha konzultáltam. 11.-ben matek-fizika faktos lettem, de Rékási tanár úr a nem-bioszfaktosok közül hármunkat megesketett, hogy jelentkezni fogunk biológia OKTV-re, és ott tudásunk legjavát nyújtjuk. 11. végén pedig eldöntöttem, hogy orvosi egyetemre fogok jelentkezni, 12.-ben ezért matek-fizika-biosz faktos lettem. Ha megkérdezték tőlem ekkor, hogy mi érdekel, az volt a válaszom, hogy minden. Elméletileg közelítettem a kérdést. Azt javasolták, hogy menjek orvosnak, mert ott szükség van matematikus gondolkodású emberekre; és azt gondoltam, hogy tulajdonképp az orvostudomány a természettudomány legmagasabb szintű alkalmazása, miért ne mehetnék kutató-orvosnak. Az orvosnak minden tudást át kell fognia, mindent meg kell értenie, integrálnia, hiszen a legbonyolultabb biológiai rendszerrel foglalkozik. Ez a döntés, azt hiszem, az igazi döntés elodázása volt, nem akartam még felismerni, hogy mivel szeretnék foglalkozni, és nem akartam elengedni semmilyen lehetőséget, megmaradtam abban, hogy én mindent akarok, pedig tudtam, hogy "minden nincs". Az orvosi egyetem közben viszont kiderült, hogy ez nem fog menni: vagy megtanulom rendesen az orvostudományt, vagy magamban programozgatok otthon. Én pedig otthon programoztam, mert nem volt kedvem elővenni az orvosi könyveimet, csak ha kényszerítettek rá, vizsgaidőszakban. Kiderült, az orvostudomány se nem matematika, se nem programozás, hanem valami egészen más, amihez nekem nincs sok közöm. De voltam annyira perfekcionista, hogy vizsgaidőszakban általában rendesen megtanultam az anyagot, jó jegyeket szereztem, így a sikerélmény hatására mindig beiratkoztam a következő félévre, mígnem eljutottam odáig, hogy ezt az egyetemet már nem hagyom abba, mert már alig van hátra belőle. Most az utolsó, gyakorlati évemet végzem, Erasmus ösztöndíjjal Regensburgban. Ötödév közben párhuzamosan elvégeztem egy évet az ELTE-n programtervező informatikus szakon, és láttam, hogy igazából ezt szeretném csinálni. Tudom, milyen irányba szeretnék tovább menni, de még várakozom, amíg vége lesz az orvosi egyetemnek. Valamikor biztos megtudom, miért kellett elvégeznem. Azért nem hiszem, hogy ez is csak egy kis, hasznos dolog lenne. Céltudatos vagyok, de nem tudom a nagyon távoli célokat, csak a legközelebbit: mit kell megtanulnom ahhoz, hogy elég ismeretem legyen ahhoz, hogy meg tudjam mondani, mi az, amit el tudok majd érni...
A titok végül is az, ami mindezek mögött van; talán egy közös motívum. De ez a reflexió csak a mostani állapotot tükrözi: lassan, de változom, és még lassabban, de változik az is, amit magamról gondolok.
Kedves Ambika, azt szerettem volna megkérdezni, hogy mit javasolsz, mit ajánlasz az interjú olvasónak, de előző válaszod én önhatalmúlag életvezetési tanácsnak is tekintem.
További szép életet kívánok!
Szólj hozzá! [4]